A mélyég-észlelők és az univerzumban gyönyörködő szemlélők számára kevés lenyűgözőbb látvány létezik, mint amikor a Vízöntő csillagkép sötétjéből lassan kirajzolódik egy óriási, derengő kozmikus szem. Ez az NGC 7293, közismertebb nevén a Helix-köd, amely nem csupán a Földhöz legközelebbi planetáris ködök egyike, hanem saját csillagunk, a Nap elkerülhetetlen, távoli jövőjének kísértetiesen gyönyörű lenyomata is. Amikor erre a sziporkázó gázáramlatra tekintünk, lényegében egy haldokló csillag végső, gigantikus méretű sóhaját pillantjuk meg, amely éppen átformálja a környező csillagközi teret.
Az NGC 7293 a Vízöntő (Aquarius) csillagkép déli részén található, a Déli Hal (Piscis Austrinus) és a Bak (Capricornus) határának közelében. Az északi féltekéről késő nyáron és ősszel (augusztustól októberig) észlelhető a legjobban, bár közép-európai szélességről elég alacsonyan jár a déli horizont felett. A déli féltekéről (például Namíbiából) viszont a feje tetejére áll a világ: ott késő éjszaka szinte a zenitig emelkedik, így tökéletes, atmoszférikus torzításoktól mentes rálátást biztosít!
A navigációhoz először keresd meg a Fomalhautot, valamint a Vízöntő jellegzetes csillagát, a Skat-ot. A köd nagyjából a köztük lévő képzeletbeli vonaltól kissé nyugatra fekszik, mindössze 1,2 fokkal nyugatra–északnyugatra található az Upsilon Aquarii-tól. Egy átlagos keresőtávcsőben vagy kis nagyítású okulárban ez a csillag és a köd kényelmesen elfér egymás mellett ugyanabban a látómezőben.
Felfedezése
A ködöt a német csillagász, Karl Ludwig Harding fedezte fel 1824 előtt. Bár látszólagos átmérője az égen hatalmas — a telehold méretének csaknem a felét éri el —, alacsony felületi fényessége miatt szabad szemmel vagy kisebb távcsővel fényszennyezett égről szinte lehetetlen észlelni. Kiváló átlátszóságú, sötét égbolt és hosszú expozíciós idő szükséges ahhoz, hogy teljes pompájában kirajzolódjon.
Elnevezése
A latin helix (és az ógörög hélix) szó spirált, csigavonalat vagy rugószerűen megcsavarodott alakzatot jelent. Amikor a csillagászok a 19. és 20. században egyre jobb távcsövekkel és korai fotólemezekkel vizsgálták az objektumot, észrevették, hogy a gázhéj nem egyenletes gömböt alkot. A fényesebb gázszerkezet sokkal inkább egy térben megcsavart, spirálisan egymásra tekeredő rugóra vagy csigavonalra emlékeztetett. A modern űrtávcsöves és spektrális mérések kiderítették, hogy az elnevezés mögött meglepően pontos fizikai valóság áll. A köd nem egy egyszerű gyűrű, hanem két, egymásra majdnem merőlegesen elhelyezkedő, táguló gáztölcsérből és tóruszból áll. Mivel mi a Földről csaknem pontosan ezeknek a tölcséreknek a nyitott tengelye mentén nézünk be a köd belsejébe, a látóirányunkba eső gázrétegek egymásra vetülése a térben egy megcsavart, spirális szerkezet – vagyis egy klasszikus helix – illúzióját kelti az égen.
Tudnivalók
A Helix-köd egy Naphoz hasonló, közepes tömegű csillag életharcának végső állomása. Amikor egy csillag magjában kimerült a hidrogénfúzió üzemanyaga, a csillag vörös óriássá fúvódott fel, majd külső gázrétegeit ciklikusan lepöfögte magáról a csillagközi térbe. A köd mértani közepén élesen kirajzolódik egy apró, kékesfehér fénypont: ez a WD 2226-210 jelű fehér törpe, az egykori csillag csupasz, szuperforró magja. Ennek az objektumnak a felületi hőmérséklete meghaladja a 100 000 Kelvint; az általa kibocsátott brutális intenzitású ultraibolya sugárzás gerjeszti a táguló gázfelhőt világításra. A köd tőlünk mindössze kb. 650–700 fényévre található. Belső, fényes gyűrűje nagyjából 2,5 fényév átmérőjű, a legkülső halo-struktúrákkal együtt azonban kiterjedése meghaladja az 5,7 fényévet.
A halvány külső halo
A felvétel különleges értéke, hogy a vöröses külső gázívek és finom szálak is kirajzolódnak a háttérben. Ezek a csillag még korábbi, több tízezer évvel ezelőtti tömegvesztési fázisaiból visszamaradt, rendkívül halvány anyaghéjak.
Üstökösszerű csomók
A belső gyűrű belső peremén több ezer apró, üstökösre emlékeztető struktúra található. Ezek olyan sűrű, hideg gáz- és porcsomók, amelyeket a fehér törpe felől kiáramló szupergyors csillagszél és UV-sugárzás erodál: a csomók mögött hosszú, a központi csillagtól kifelé mutató gázfarok húzódik.
A Helix-köd tanulmányozása a saját jövőnkbe való betekintést is jelenti: nagyjából 5 milliárd év múlva a mi Napunk is pontosan így fogja szétszórni az anyagát a galaxisban, hátrahagyva egy ehhez kísértetiesen hasonló, ragyogó gázgömböt.
A kép utómunkájához minden eddigi megszerzett ismeretemre szükség volt, mert a különöző sávok hiteles és esztétikus illesztése nem evidencia. Az ábra lényegében egy többlépcsős képintegrációs folyamatot mutat be. A cél, hogy különböző szűrőkkel készített felvételekből egyetlen, részleteiben és színében is kontrollált végső kép szülessen. Az objektumról több különböző szűrőn keresztül készülnek hosszú expozíciós felvételek. Minden szűrő más hullámhossz-tartományba eső fényt enged át. Ez azért fontos, mert a köd különböző részei más-más hullámhosszakon mutatják meg a szerkezetüket. Az azonos szűrővel készült sok egyedi expozíciót először külön-külön fel kellett dolgozni. Az összegzés javítja a jel–zaj arányt: a valódi, minden képen jelen lévő halvány részletek erősödnek, míg a véletlenszerű zaj jelentős része átlagolódik. A három részeredmény más-más információt hordoz. A keskenyebb sávú Hα, O III és S II adatok például nagyon jól megmutatják a gázköd különböző struktúráit, míg a szélesebb tartományú felvétel természetesebb csillag- és színinformációt adhat. A képeket ezért nem egyszerűen egymásra helyezzük: az egyes csatornákat megfelelő intenzitással, kontraszttal és színinformációval kell kombinálni. A különböző részeredmények végül egyetlen kompozit képpé állnak össze. Az eredmény egyszerre tartalmazza a különböző szűrők által rögzített információkat, miközben vizuálisan egységes, részletgazdag asztrofotóvá válik.
