Szeretem a planetáris ködöket: megfog, hogy az univerzum léptékében nézve nagyon fiatalok és az is, hogy egy csillagélet hattyúdalát jelzik elő. Tulajdonképpen gázból és plazmából álló burkok, amelyek bizonyos típusú csillagok körül jönnek létre: azok kozmikus életének vége felé ledobott gázfelhőiből. Ugyanakkor látszó méretük roppant kicsiny. Ezen a képen a nagyon alaposan kifotózott Gyűrűs-köd szép háromszöget zár be a Lant csillagaival. A képet mindenképp teljes nagyításon érdemes nézni a kis planetáris szerkezete miatt!
A Lyra csillagképben található M57-et érdemes vizuálisan is felkeresni. Könnyen megtalálható, a Vegától a tájékozódás sem bonyolult: a Sulafat és a Sheliak között pont félúton található. Az amatőrtávcsövekben szürkének látszik, enyhe zöldes árnyalattal. Nagyobb távcsövekben térhatású élményt nyújt. A csillagtérképen sárgával jelöltem a ködöt, kékkel a csillagot.
A Sheilak
A Sheilak a Lant csillagkép csillaga, Beta Lyraeként is ismerjük. Változó kettős, vizuális magnitudója +3.51 és +6.69 között mozog. Távolsága 960 fényév. B9I+B5P típusú szuperóriás. Hőmérséklete meghaladja a 10 300°C-t. Átmérője 20 napnyi.
A Gyűrűs-köd
Az egyik legismertebb Messier objektumot, a címadó M57-et nem Messier fedezte fel.1770-ben akadt rá Antoine Darquier de Pellepoix francia csillagász. Élesen elhatárolt, halvány, korong alakú jelenségnek írta le, amelyet a Jupiter bolygóhoz hasonlított, ennek nyomán nevezte el az ilyen objektumokat planetáris ködöknek William Herschel. Kis távcsövön keresztül valóban alig látszik nagyobbnak, mint a Jupiter korongja. Nagyobb távcsövekben térbeli élményt nyújt, magam is számos alkalommal gyönyörködtem benne. Az egyik legkedvesebb emlék: Márki-Zay Lajos barátom gyulai csillagvizsgálójában a nagyszalontai Kulin György csillagász szakkör táborozó fiataljaival, Baráté Leventével együtt, jónéhány évvel ezelőtt. 🙂
A köd elliptikus, leghosszabb és legrövidebb átmérője 74, illetve 62 ívmásodperc Carl Wirtz vizuális mérése szerint. Fényképen már a nagytengely nagyobbnak látszik. Központi csillaga vizuálisan nehezen észlelhető, magnitúdójára is eltérő becsléseket olvastam. Barnard 14.1-et, Heber Doust Curtis 15.4-et kapott rá. Fotografikusan 14 magnitúdós. Felfedezése is későbbi, mint a ködösségé: 1800-ban fedezte fel Friedrich von Hahn, német csillagász. Magyar vonatkozású eredmény, hogy Gothárd Jenő volt, aki 1886-ban először lefényképezte. Ahogy a legtöbb planetáris köd esetében tapasztalhatjuk, a távolságát sokáig bizonytalanul határozták meg. Végül 1997 és 1999 között a Hubble űrteleszkóp segítségével, háromszögelés útján 2300 fényévre becsülték. A kora igen fiatal, több adatot is találtam, 8 000 és 20 000 év közöttre teszik.
A planetáris ködök: elmúló csillagok gyönyörű képződményei
A planetáris köd gázból és plazmából álló burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik, az életük vége felé ledobott gázfelhőből. Ahogy már említettem, elnevezésük a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz hasonlító formájukból ered. Valójában semmi közük a bolygókhoz; csillagokból kilökődött anyagból alakulnak ki.
A világegyetem többi objektumához képest nagyon rövid életűnek számítanak; alig néhány tízezer évig léteznek, a Tejútrendszerben jelenleg kb. 3500 darab ismert, közülük alig 50 gömbszimmetrikus alakú. A planetáris ködök nagy jelentőségűek a csillagászat számára, mivel a kialakulásuk, életük és haláluk során lejátszódó folyamatok vizsgálata segíti a kozmosz fejlődésének megértését.
A planetáris köd a legtöbb csillag fejlődésének végső állomása. A Chandrasekhar-határ feletti csillagok élete jellemzően látványos szupernóva-robbanásként ér véget, de a Naphoz hasonló, kis- és közepes tömegű csillagokból planetáris ködök alakulnak ki. Néhány milliárd év után elfogy a hidrogénük, és így már nem érkezik elég energia a magból a külső rétegekbe a stabilitás fenntartásához. A csillag magja forrósodni kezd; hőmérséklete a normálisnak számító 15 millióról 100-200 millió kelvinre is nőhet. A mag felhevülése miatt a csillag külső rétegei is forrósodni, majd emiatt tágulni kezdenek; a felfúvódással egy vörös óriás jön létre. Az extrém magas hőmérsékleten a hélium-atommagok fúziója során szén és oxigén atomok jönnek létre a felszín alatti rétegekben. A mélyben végbemenő gyors és igen erőteljes felhevülés miatt a legkülső, hideg (alig 3 000 kelvines) rétegek leszakadnak a csillagról.
A lelökődött gázfelhők burkot alkotnak a csillag körül, majd további rétegek vállnak le és csatlakoznak a felhőhöz. A hideg anyagtömegek távozásával a csillag felszíne is fel tud melegedni, és amikor meghaladja a 30 000 kelvint, akkor már elegendő ultraibolya sugárzást tud kibocsátani ahhoz, hogy ionizálja az őt körülvevő felhőt, ami ennek következtében világítani kezd: ez a planetáris köd.
A fénykép több éven átívelő munka eredménye. A köd kifotózása még Piliscséven történt, keskenysávú szűrőket is használtam hozzá. A teljes régiót azonban már itt, Balatonalmádiban fejeztem be a 150-es Orion Optics tükörrel. A téma egyébként olyannyira fényes, hogy pár perces felvétel után kész is vagyunk, gyönyörűen megjelenik a fényképeken az ovális alakja:
Ám alaposan kifényképezve halványan dereng a külső rétege, amit ritkán szoktak megörökíteni. A külső régiók egészen új arcot adnak a jól ismert gyűrűs formának. A gömbalak határozottan térben érzékelhető. Illetve jól mutat az alatta csavarodó kis galaxis is, az IC 1296.