legnagyobb felbontás / képernyőre méretezés

Planetáris köd a Lyrában

Amennyiben a kép nem nyílna meg, ide kattintva megtekinthető.

Szeretem a planetáris ködöket: megfog, hogy az univerzum léptékében nézve nagyon fiatalok és az is, hogy egy csillagélet hattyúdalát jelzik elő. Tulajdonképpen gázból és plazmából álló burkok, amelyek bizonyos típusú napok körül jönnek létre: kozmikus életének vége felé ledobott gázfelhőiből.

Az egyik legismertebb Messier objektumot, a címadó M57-et nem Messier fedezte fel. A címadó objektumra 1770-ben akadt rá Antoine Darquier de Pellepoix francia csillagász. Élesen elhatárolt, halvány, korong alakú jelenségnek írta le, amelyet a Jupiter bolygóhoz hasonlított, ennek nyomán nevezte el az ilyen objektumokat planetáris ködöknek William Herschel. Kis távcsövön keresztül alig látszik nagyobbnak, mint a Jupiter korongja. Nagyobb távcsövekben térbeli élményt nyújt, magam is számos alkalommal gyönyörködtem benne az utóbbi hetekben az új 30-as Newtonnal. Többek között Márki-Zay Lajos nagyszerű gyulai csillagvizsgálójában a nagyszalontai Kulin György csillagász szakkör táborozó fiataljaival, Baráté Leventével együtt  🙂

A fénykép a Bay Zoltán Tehetséggondozó Alapítvány Csillagászati és Környezetvédelmi Oktatóközpontjának támogatásával készült el. Köszönet a műszerek rendelkezésre bocsátásáért!

A fénykép készítéséről

Eredetileg azért kezdtem el még júniusban fotózni az M57-et, az újholdas időszak végén egy éjszakás, gyors objektumot kerestem a maradék távcsőidő felhasználására. Hisz az M57 olyannyira fényes, hogy pár perces felvétel után kész is vagyunk, gyönyörűen megjelenik a fényképeken az ovális alakja. Valahogy így:

M57 Gyűrűs-köd rövid expó

Ám az este végén két dolog is feltűnt: halványan dereng a külső rétege, amit ritkán szoktak megörökíteni. Illetve megtetszett az alatta csavarodó kis galaxis is, az IC 1296. Ezért úgy döntöttem, hogy tovább fotózom. Végül több, mint egy hónapon át fotóztam ezt a kis ködöt, ám úgy gondolom megérte. Bár nagyobb távcsővel / jobb légkörrel jobban is jöhetne, így is tetszetős: a külső régiók egészen új arcot adnak a jól ismert gyűrűs formának. A gömbalak határozottan térben érzékelhető. Ugyanakkor a belső gyűrű annyira fényes, hogy a részletes képkivágást láthatóan nagyobb méretben fel tudtam tölteni, mint a végleges képet. Ugyanis a külső régiók nem bírtak el többet, sokkal több expó kellene az ehhez hasonlóan nagy nagyításhoz.

Hol találjuk?

A Lyra csillagképben található M57-et érdemes vizuálisan is felkeresni. Könnyen megtalálható, a Vegától a tájékozódás sem bonyolult: a Sulafat és a Sheliak között pont félúton található. Az amatőrtávcsövekben szürkének látszik, enyhe zöldes árnyalattal. Nagyobb távcsövekben térhatású élményt nyújt.

M57 Gyűrűs-köd térkép

Az objektumról

A köd elliptikus, leghosszabb és legrövidebb átmérője 74, illetve 62 ívmásodperc Carl Wirtz vizuális mérése szerint. Fényképen már a nagytengely nagyobbnak látszik. Központi csillaga vizuálisan nehezen észlelhető, magnitúdójára is eltérő becsléseket olvastam. Barnard 14.1-et, Heber Doust Curtis 15.4-et kapott rá. Fotografikusan 14 magnitúdós. Felfedezése is későbbi, mint a ködösségé: 1800-ban fedezte fel Friedrich von Hahn, német csillagász. Magyar vonatkozású eredmény, hogy Gothárd Jenő volt, aki  1886-ban először lefényképezte. Ahogy a legtöbb planetáris köd esetében tapasztalhatjuk, a távolságát sokáig bizonytalanul határozták meg. Vgül 1997 és 1999 között a Hubble űrteleszkóp segítségével, háromszögelés útján 2300 fényévre becsülték a távolságát. A kora igen fiatal, több adatot is találtam, 8000 és 20000 év közöttre teszik.

A planetáris ködök: elmúló csillagok gyönyörű képződményei

A planetáris köd gázból és plazmából álló burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik, az életük vége felé ledobott gázfelhőből. Ahogy már említettem, elnevezésük a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz hasonlító formájukból ered. Valójában semmi közük a bolygókhoz; csillagokból kilökődött anyagból alakulnak ki.

A Világegyetem többi objektumához képest nagyon rövid életűnek számítanak; alig néhány tízezer évig léteznek, a Tejútrendszerben jelenleg kb. 3500 darab ismert, közülük alig 50 gömbszimmetrikus alakú. A planetáris ködök nagy jelentőségűek a csillagászat számára, mivel a kialakulásuk, életük és haláluk során lejátszódó folyamatok vizsgálata segíti a Világegyetem fejlődésének megértését.

A planetáris köd a legtöbb csillag fejlődésének végső állomása. A Chandrasekhar-határ feletti csillagok élete jellemzően látványos szupernóva-robbanásként ér véget, de a Naphoz hasonló, kis- és közepes tömegű csillagokból planetáris ködök alakulnak ki. Néhány milliárd év után elfogy a hidrogénük, és így már nem érkezik elég energia a magból a külső rétegekbe a stabilitás fenntartásához. A csillag magja forrósodni kezd; hőmérséklete a normálisnak számító 15 millióról 100-200 millió kelvinre is nőhet. A mag felhevülése miatt a csillag külső rétegei is forrósodni, majd emiatt tágulni kezdenek; a felfúvódással egy vörös óriás jön létre. Az extrém magas hőmérsékleten a hélium-atommagok fúziója során szén és oxigén atomok jönnek létre a felszín alatti rétegekben. A mélyben végbemenő gyors és igen erőteljes felhevülés miatt a legkülső, hideg (alig 3000 kelvines) rétegek leszakadnak a csillagról.

A lelökődött gázfelhők burkot alkotnak a csillag körül, majd további rétegek vállnak le és csatlakoznak a felhőhöz. A hideg anyagtömegek távozásával a csillag felszíne is fel tud melegedni, és amikor meghaladja a 30 000 kelvint, akkor már elegendő ultraibolya sugárzást tud kibocsátani ahhoz, hogy ionizálja az őt körülvevő felhőt, ami ennek következtében világítani kezd: ez a planetáris köd.

A felvétel adatai
  • Objektumok
  • M57
  • IC 1296
  • Dátum
  • 2017.06.
  • Helyszín
  • Piliscsév
  • Expozíciós idő
  • 14 óra
A felszerelés

  • Távcső
  • 300/1200 Newton távcső
  • Mechanika
  • Fornax 52
  • Korrektor
  • TeleVue Paracorr Type-II
  • Kamera
  • QHY 168C
  • Szűrők
  • Optolong és Baader szűrők
  • Vezetés
  • QHY5L-II