A Messier 97, másnéven Bagoly-köd egy igen apró objektum a Nagymedve csillagképben. Gyakran fotózott nagylátószögű felvételeken, mivel közel fekszik egy galaxishoz, szép párost alkotnak. De önmagában, nagy nagyításon jóval kevesebben keresik fel. Talán azért is, mert az apró mérete ellenére igen nehéz minden részletét (pl a külső gyűrű) megörökíteni. Mivel a tavaszi időszakban főleg a galaxisok megörökítése lehetséges, számomra kellemes kivételt jelentett ez a színes planetáris.
A Bagoly-köd a Nagymedve csillagképben található a Phad és a Merak alatt, az utóbbi közelében.
A Bagoly-ködöt Pierre Mechain fedezte fel 1781-ben, és Messier még ugyanabban az évben felvette a katalógusába. William H. Smyth admirális 1844-ben sorolta először a planetáris ködök közé. A Bagoly-köd elnevezés Lord Rosse-ra vezethető vissza, aki 1848-ban rajtolta le a távcsőben látható objektumot és bagolyhoz hasonlította… William Huggins 1866-ban spektrumának megfigyelése alapján ismerte fel gáznemű jellegét.
Lord Rosse rajza
A Bagoly-köd a Messier-katalógus egyik halványabb objektuma. Mint gyakran a planetáris ködök esetében, a Bagoly vizuálisan (9,9 mag) jelentősen fényesebb, mint fotografikusan (kb. 12 mag), mivel fényének nagy része zöld színképvonalban terjed. Az objektum korongjának méretei 3,3′ x 3,4′ – nagyobbak, mint a Jupiteré -, de nagyobb távcsövek szükségesek ahhoz, hogy megpillantsuk a bagolyszemekre utaló két belső ovális alakzatot. Az egyik legösszetettebb ismert planetáris köd. A központi régióban is erős a Ha és OIII gázok jelenléte, ennek arányos feldolgozása nem volt kis munka. A központi részt egy rendkívül halvány, alacsonyabb ionizációjú halo veszi körül.
Az M 97 távolsága bizonytalan; a becslések 1300 és 12 000 fényév között mozognak, a 2600 a legvalószínűbb érték. Ebben a távolságban a köd átmérője körülbelül 2 fényév lenne. Tömegét 0,15 naptömegre becsülik, míg 16. magnitúdós központi csillagának tömege körülbelül 0,7 naptömegű. Nagyjából 6000 évvel ezelőtt keletkezett.
A planetáris köd gázból és plazmából álló burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik, az életük vége felé ledobott gázfelhőből. Elnevezésük a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz hasonlító formájukból ered. Valójában semmi közük a bolygókhoz; csillagokból kilökődött anyagból alakulnak ki. A világegyetem többi objektumához képest nagyon rövid életűnek számítanak; alig néhány tízezer évig léteznek, a Tejútrendszerben jelenleg kb. 3500 darab ismert, közülük alig 50 gömbszimmetrikus alakú. A planetáris ködök nagy jelentőségűek a csillagászat számára, mivel a kialakulásuk, életük és haláluk során lejátszódó folyamatok vizsgálata segíti a kozmosz fejlődésének megértését. A planetáris köd a legtöbb csillag fejlődésének végső állomása.
Annak ellenére, hogy ez a ködösség milyen apró méretű és a nagy kiterjedésű, színpompás objektumok mellett mennyire eltörpül, nagyon nehéz lefotózni megfelelő minőségben. Én is megküzdöttem vele. Sok expót igényel a vörös tartomány, igen sokat az OIII gyűrű. A környezete is nagyon ingerszegény, ezért a háttér kiexponálásához szintén kellett egy hosszabb idő (hogy legalább a kis galaxisok előbújjanak, ne legyen simán sötét a környezete). Szóval szántam rá időt, az egyik leghosszabb ideig készült képem lett, mintegy 40 óra expozícióval. Az utómunka is küzdelmes volt a halvány külső régiók miatt.
Érdemes összevetni a képet életem egyik első asztrofotójával több, mint 12 évvel ezelőttről, ami a mostanihoz képest egy apró távcsővel készült – ebből kifolyólag nem olyan részletes, ám nagyobb látőmezőt fog be. Ezen a képen a kis Bagoly-köd mellett található M108 galaxis is jól látszik.
