A címadó objektum egy roppant halvány, egész kalandos módon felfedezett planetáris-köd a hiúz csillagképben. Megörökítése nehéz, de különleges szerkezete, a körülötte és mögötte észlelhető galaxisok remekbeszabott elhelyezkedése egészen nagyszerű asztrofotós célponttá teszi.
A Jones-Emberson 1 a Hiúz csillagképben található – bár nem könnyű feladat a felkeresése, nekem Goto nélkül nem is ment volna. A legközelebbi fényes csillag ennek ellenére nem is a Hiúz része: a Muscidá oldaláról lehet megkísérelni a megkeresését.
Különleges felfedezése
A Jones-Emberson 1 planetáris-köd története 148 évvel azelőtt kezdődött, hogy Rebecca Jones és Richard Emberson – a Harvard Obszervatórium munkatársai – észlelték volna a Lynx csillagképben. Valójában William Herschel már 1790-ben járt ezen a tájékon: a 27 Lyncistől 2½°-kal északnyugatra kis ködös fényfoltot észlelt. Továbbment anélkül, hogy észrevette volna a második, ennél is halványabb fénylést a közelben. 66 évvel később William Parsons, Rosse grófja már azonosította ezt az objektumot a hatalmas méretű, „Leviathan” nevű reflektorával. NGC 2474 és NGC 2475 néven, halvány elliptikus galaxisként katalogizálták őket. Azonban ezzel nincs a történetnek vége. 1939-ben Jones és Emberson a Harvard College Observatory Bulletin augusztusi számában publikáltak egy tanulmányt, amelyben bejelentették, hogy egy nemrégiben készült fotólemezen felfedeztek egy halvány ködgyűrűt a két galaxis körül. Azonban kiderült (igaz jóval később), hogy az észlelésük ugyan valós, de az azonosításuk tévedés volt. 40 évvel később Nancy és Ronald Buta – a McDonald Obszervatórium munkatársai – rájöttek, hogy Jones és Emberson egyáltalán nem az NGC 2474-et és 2475-öt fényképezte. Ehelyett egy szokatlan planetáris ködöt fedeztek fel fél fokkal északabbra, amelyet korábban még soha nem láttak.
Az objektumról
A Jones-Emberson 1 a rendhagyó felfedezés története mellett a planetáris-ködök családnában is egyedinek számít. A képen persze felfedezhető az ezekre az objektumokra jellemző gyűrűs szerkezet. Ami azonban furcsává teszi, az a két fényesebb lebeny, amelyeket egymással szemben lévő halvány ködös ívek kötnek össze. Ez a szokatlan szerkezet miatt kapta a Fejhallgató-köd becenevet. Számos vizsgálat után a különleges forma okai között a kutatók felsorolják a központi csillag forgásszögét illetve azt, hogy ennek a fehér törpének van egy tárcsillaga is. Földtől becsült távolsága 1600 fényév. Felületi fényessége roppant alacsony, 18.6 mag/arcsex2. Csak összevetésül: a múltkor fotózott M97 a leghalványabb planetáris-köd a Messier katalógusban, ennek ellenére több, mint 6 magnitúdóval fényesebb a Jones-Emberson 1-nél.
A planetáris köd gázból és plazmából álló burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik, az életük vége felé ledobott gázfelhőből. Elnevezésük a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz hasonlító formájukból ered. Valójában semmi közük a bolygókhoz; csillagokból kilökődött anyagból alakulnak ki. A világegyetem többi objektumához képest nagyon rövid életűnek számítanak; alig néhány tízezer évig léteznek, a Tejútrendszerben jelenleg kb. 3500 darab ismert, közülük alig 50 gömbszimmetrikus alakú. A planetáris ködök nagy jelentőségűek a csillagászat számára, mivel a kialakulásuk, életük és haláluk során lejátszódó folyamatok vizsgálata segíti a kozmosz fejlődésének megértését. A planetáris köd a legtöbb csillag fejlődésének végső állomása.
Ahogy már ezt megjegyeztük, ez a ködösség igen halvány, ebből következően a megörökítése komoly kihívás. A környezete is gazdag, ezért a háttér kiexponálásához megérdemli a sok számos expozíciót. Ha újra kezdeném, ezért a klasszikus UV/IR vonalon talán még többet szánnék rá.