Az M27 Súlyzó-köd majd minden asztrofotós első témái közé tartozik. Látványos, központi régiója könnyen megörökíthető már a kis távcsövek segítségével is – ennek formája súlyzó alakú, innen a neve. Nekem is az első objektumaim között volt. Ugyanakkor a ködösség központi régióján túl hatalmas, lenyűgöző pillnagószárnyak nyílnak – ahogy a kozmikus lökéshullámok bejárják a csillagközi teret. Ezen részek megörökítése már nehezebb feladat. A nagytávcsöves verzióban a központi régió finom szerkeszetét és az említett lökéshullámok formavilágát igyekeztem az általam elérhető legmagasabb minőségben megörökíteni.
Az M27 roppant fényes, tiszta égen már binokulárral is észlelhető, a csillagászati távcsövekkel dolgozók számára pedig igen népszerű célpont. A fotografikus megfigyelése is gyakori. A Kis Róka csillagkép része, bár én inkább az Albireotól szoktam odanavigálni hozzá. Az alábbi csillagtérképen jelöltem a helyét.
A ködösséget Charles Messier fedezte fel 1764-ben. Az akkori műszereknek szintjéhez igazodik a leírása is: ovális ködösség, csillagok nélkül. A “planetáris köd” kifejezést William Herschel vezette be 1784-ben, mivel úgy találta, hogy a távcsőben látszó formájuk nagyban hajaz az akkoriban felfedezett Uránusz képére.
A képen látható lepke alak egy csillag halálát jelzi. A nagy tömegűeknek igen látványos, hirtelen kozmikus végjáték adatik: ezek a híres-neves szupernóva robbanások. Ellenben a kisebbek elmúlása ehhez képest elnyújtott és jóval festőibb: mikor a hidrogén (ami a magfúzió üzemanyaga) elfogy ezekben a napokban a fennmaradó nehezebb anyagok felhasználása végett a mag felforrósodik. A csillag vörös óriás fázisában a forró csillagmag által gerjesztett csillagszél a csillag külső héjaiból anyaghullámokat fúj ki a kozmikus térbe. A végén visszamaradt csillagmag annyira forró, hogy ultraibolya fényével ragyogásba fordítja a kisugárzott gáz anyagát. A haldokló csillag – immáron fehér törpe – utolsó életszakaszában így születik meg a planetáris köd. Ami egészen addig világít, míg a csillaga ki nem hűl.
Az M27 távolsága 1000 – 1200 fényév között van. A közepében a már fentebb említett fehér törpe O7 típusú. Az anyaghéjak tágulási sebességéből a köd korát 3500 évesre teszik.
A fénykép 2025 nyarán készült. Az új keskenysávú szűrő első próbája volt egyben, a korábbi Ha – OIII duo mellé az OIII – SII párosát megörökítő modell érkezett, így alapos adatháttérrel készülhetett el a kép. Ennek a menetéről, a több mint 10 óra utómunkáról itt egy gyorsított felvétel: