A Messier katalógus 7-es sorszámát viselő nyílthalmaz csupán egyike lenne a számos szép csoportosulásnak, ha nem tenné egészen különlegessé a környezete. A drágakőként ragyogó tagjai ugyanis elképesztően sűrű csillagmezőbe ágyazódtak, az intersztelláris molekulafelhők pedig egyfajta zárójelként ölelik körbe az objektumot. Az M7 igen régóta ismert: igaz ugyan, hogy a modern csillagászat csak 1654-ben fedezte fel, majd Messier 1764-ben vette fel katalógusába, ám Ptolemaiosz már Kr. u. 130-ban írt egy ködről, ami a Skorpió fullánkját követi. A majdnem 1 fok átmérőjű nyílthalmazban közel nyolcvan, 10 magnitúdónál fényesebb csillag számolható össze. Távolsága 800 fényév.
A felvétel 2013 kora nyarán készült, Namíbiában. Ahogy a ptolemaioszi leírásból (utalás a Skorpióra) sejthető, kényelmes észleléséhez valóban délre kell utazni. A baktérítő környékén igen magasan delelt, a fényképezése ideális körülmények között zajlott, bár nem indult jól: az egyetlen felhős estén mind lefeküdtünk aludni, mivel a műholdkép nem bátorított minket azzal, hogy lesz bármilyen lehetőségünk is az éjszakai munkára. Éjfélkor, mikor a többiek már az igazak álmát álmodták, még egy utolsó reménységgel kinéztem az ég alá, ahol a kristálytiszta, felhőmentes ragyogó déli tejút fogadott. Mivel az aznapi tervem dugába dőlt már, keresnem kellett egy olyan objektumot, ami könnyen megtalálható, könnyen lefotózható. A ragyogó nyílthalmaz kiválasztása egyértelműnek tűnt. Az csak az első tesztfotók elkattintása után derült ki, hogy a téma a rendkívüli csillagháttér miatt esztétikai és kompozíciós szempontok szerint is mennyire izgalmas. Bár ez a feldolgozásnál már inkább a nyűgöt jelentette: ilyen sűrű csillagmező kezelése nagyon nagy feladat, majdnem bele is tört a bicskám. Ám 10 óra feletti utómunkát követően sikerült megtalálni a remélhetőleg helyes arányokat, ahol a gyakorlatilag minden pixelt beterítő háttércsillagok és a ragyogó M7 is egyaránt érvényesül.