A nagyszerű Rozetta-köd egy hatalmas kiterjedésű emissziós ködösség a Monoceros csillagképben. Az NGC2244 néven ismert forró, fiatal csillagokból álló csoportot, a Rozetta-halmazt öleli körbe. A köd fényesebb részei külön számozást kaptak a jól ismert NGC katalógusban. Magát a nyílthalmazt először John Flamsteed észlelte 1960-ban, majd később William Herschel is ráakadt. Bár magát a ködösséget ő nem jegyezte fel, a fiai később azonosították a különböző részeit.
- NGC 2237: általában az egész területet értik alatta. A katalógusban „rendkívül fényes, hatalmas, diffúz” jellemzőkkel bír”.
- NGC 2238: a ködösség része, Mark és Swift azonosította. A katalógus szerint „kis méretű, halvány csillag körüli ködösség”.
- NGC 2239: a ködösség része, William Herschel fedezte fel. „nagy, ritka és fényes halmaz”.
- NGC 2244: az ismert nyílthalmaz a ködösség közepén. John Flamsteed azonosította 1690-ben.
- NGC 2246: a ködösség része, Swift fedezte fel. „Halvány, nagy kiterjedésű, rendkívül nehezen észlelhető szabálytalan körforma”.
A teljes objektum hatalmas por és gázfelhő: kiterjedése több, mint 1 fok, nagyjából a telehold méretének ötszörösét fedi le az égbolton. A teljes magnitúdója 4.8, a legismertebb közpéső csillaghalmaza már binokulárral is észlelhető. A teljes ködösség becslések szerint 10 000 naptömegű. A Rosette nagyjából 6200 fényévre található a Napunktól, közel a hatalmas kiterjedésű Monoceros molekulafelhőhöz. Átmérője megközelítőleg 130 fényév, a középső területe 30 fényév kiterjedésű. Az itt elhelyezkedő NGC 2244 O típusú csillagainak ultraviola sugárzása lép kölcsönhatásba a ködösséggel, ennek köszönhető a fényessége. A csillagok a környező házt nagyjából 6 millió K hőmérsékletre forrósítják fel, erős röntgensugárzsást kiváltva ezzel. Az erős aktivitás következtében a halmazból „fújó” csillagközi szél alakította ki az alakzat központi üregét, nyomást gyakorolva az intersztelláris porfelhőkre, összesűrítve azokat.
Sajnos a viszonylag kevés tiszta éjszaka miatt a fotó elkészítése a tervezettnél sokkal tovább tartott. Még december végén kezdtem neki az exponálásnak és egész janurában, minden tiszta églyukat kihasználva dolgoztam. Emiatt csak a Ha réteg készült el teljes méretben, az OIII és az SII 2×2 binninggel exponálódott. Így a kép részleteit egyedül a Ha réteg adja, a másik két sorozat a színek kialakításához kellett. Azonban – amennyiben egy pillantást vetünk a mellékelt ábrán látható nyers képekre – jól látszik, hogy a Ha gyarkolatilag magában foglalja az OIII és az SII részleteit is, így ennél a fotónál ez nem jelentett igazi veszteséget. A színeknél azonban kifejezetten kellettek ezek a régiók.
A fénykép, bár a jellegzetes, természetes hatású RGB színvilágot tükrözi, a részletek kiemelése miatt speciális eljárással készült. A három alap színcsatorna (vörös, zöld, kék) alapértékeit különböző keskenysávú szűrők adták. A H-alfa, OIII és SII szűrőkkel külön-külön örökíthető meg a hidrogén, az oxigén és a kén ionizációs sugárzása. A szűrők egy monokróm CCD kamera előtt helyezkedtek el, így a három szűrővel három külön mono sorozat készült. Az így létrejött három összegzett kép végül színes képpé állt össze. Hogy a szemnek megszokott színeket és dinamikát elérjük, a Ha, OIII és SII mono képeket egy sajátos eljárással kellett feldolgozni, ahogy ez a mellékelt ábrán követhető. Első lépésként a három mono képről leválasztottam a csillagmezőt. Erre azért van szükség, mert a különböző fényességű képeket (a Ha sokkal fényesebb, mint a másik kettő) azonos szintre kell hozni. Ha ezt csillagokkal együtt tenném, akkor a csillagok erodálnák a ködösséget az extrém felfényesedésükkel. Azonban ezt csillagok nélkül egészen pontosan el lehet végezni úgy, hogy a ködösség szerkezete nem sérül. Mikor ez megtörtént, akkor a három mono képet speciális arányban ráillesztettem a szokványos RGB csatornákra, így megkaptam a fénykép színtérképét. Erre általában nincs ideális recept, hisz minden objektum más. A cél pedig a valósághű színvilág elérése. Ennél a fotónál a vörös csatornába 100% Ha rétegre közel 40% SII-t illesztettem, hogy a vörös ködösség mély részeit meg tudjam jeleníteni. A zöld csatornának a színét a Ha és az OIII egy speciális keveréke adta (syntetic green eljárás néven ismert a bicolor képek világából). A kék csatorna a 100% OIII és kevesebb, mint 30% Ha arányából született. Ez a színtérkép adta végül a mono csatornákból kinyert részletek felett az objektum végső színét, ami közel egyezik a hagyományos RGB képek tónusával, csak az OIII régiókat sokkal nagyobb intenzítással jeleníti meg, a vörösben pedig egészen mély árnyalatokat ad az SII dinamikanövelése miatt. Ezt követően már csak a valós, RGB képből származó csillagok színének helyreállítása volt hátra.
