Az éjszakai égbolt emblematikus objektuma a tengeri csikó fejére vagy a sakkjátékból jól ismert figurára emlékeztető sötét porköd az Orion csillagképben: a Lófej-köd. Jellegzetes alakja először 1888-ban tűnt fel, egy skót származású csillagász hölgy, William Fleming felvételén. A fényképen látható objektumcsoport a hatalmas kiterjedésű Orion molekulafelhő komplexum része. A látványos objektum valójában egy rendkívül sűrű, hideg, sötét gáz- és porfelhő, amelynek sziluettje az IC 434 megnevezésű köd alkotta fényes háttér előtt jelenik meg. A teljes ködösség mintegy 16 fényév átmérőjű, a lófej alakja pedig közel 5 fényév kiterjedésű. (Összehasonlításként megemlítjük, hogy a Föld – Nap távolság mindössze 8 fényperc). Tömege, becslések szerint harmincszor akkora, mint a Napé. A ködösséget a forró, kozmikus értelemben fiatalnak mondható, szigma Orionis csillag alakítja ki a sűrű csillagközi anyagból. A fényes területen, látszólag a Lófej köd mögött húzódó sávok, a mágneses erővonalak hatására alakulnak ki. A fényesebb foltokat a ködösségen belül születő, egészen fiatal csillagok fénye okozza.
A komplexum másik látványos és ismert objektuma a fényképen, a Lófejtől balra elhelyezkedő, NGC 2024 katalógusszámú, sárgás színű Láng-köd. A hatalmas HII régió egy igazi csillagbölcső: a látható hullámhossztartományban a sűrű porfelhő elrejti előlünk az objektum közepét, de a professzionális infravörös felvételeken észlelhetők a központi halmaz fiatal csillagai. A Lófejtől balra lefele. a 4 fényév kiterjedésű NGC 2023 megjelölésű, kékes színű reflexiós köd található. Az égbolt egyik legnagyobb kiterjedésű fluoreszkáló hidrogénfelhőjét a HD 37903 számú csillag világítja meg. A komplexum legrégebben felfedezett tagja, a Lófej mögött fényesen hullámzó vöröses emissziós köd, a már említett IC 434, amelyre a híres megfigyelő, William Herschel 227 éve, 1786 februárjában talált rá. Az objektumcsoport 1500 fényév távolságban található tőlünk, tehát a Kr.u. 500-ban elindult fénye érkezett meg mára a fényképezőgép érzékelőjébe.