A téli objektumok közül rendre a Messier 78 kék ragyogásában és az előtte húzódó markáns porsávban tudok leginkább elveszni. Gyönyörűnek tartom. Ugyanakkor a téma nem szerepelt eddig a fotóim között. Soha nem tudtam olyan minőségben megörökíteni, mint az igazán nagy távcsöves felvételeken láttam, a széleslátószögű képeken pedig számomra túl sűrű a terület. Most életemben először tudtam úgy, olyan “mélyen” odautazni, ahogy mindig szerettem volna.
Az objektumot Pierre Mechain fedezte fel 1780 elején, Charles Messier pedig még abban az évben késő este felvette a katalógusába. Az M 78 reflexiós ködként egy csillagközi porfelhő, amely a közeli csillagok visszavert és szórt fényében ragyog. A fényvisszaverő köd jellegét Vesto Slipher, a Lowell Obszervatórium munkatársa fedezte fel 1919-ben. Az M78 folyamatos spektrumot mutat, amely pontosan tükrözi az őt megvilágító fényes csillagok spektrumát. Az M78 az Orion-köd (M42) középpontjában álló nagy gáz- és porfelhő, az Orion-köd részét képezi, és mintegy 1600 fényévre van tőlünk. Ez a legfényesebb része annak a hatalmas porfelhőnek, amely magában foglalja a Zeta Orionis közelében lévő NGC 2024-et (a Láng-ködöt), az NGC 2071-et, az NGC 2067-et és a nagyon halvány NGC 2064-et. Mindezek a ködök az LDN 1630 molekulafelhőhöz kapcsolódnak. Az M78-ban mintegy 45 T Tauri típusú változócsillag ismert. Az ilyen típusú csillagok a Napunkhoz hasonló, még kialakulóban lévő, fiatal, F vagy G színképtípusú fősorozatú csillagok. Ezek a csillagok 4-5-ször fényesebbek, mint amennyire a színképtípusuk alapján feltételezhető lenne, fényes vagy sötét ködösséggel társulnak, és fényességük körülbelül 3 magnitúdóval változik. Az infravörös vizsgálatok 192 fiatal csillagból álló, 7′ átmérőjű területen eloszló halmazt találtak, amelyek ebben a ködben keletkeztek. A Messier 78 tartalmaz továbbá mintegy 17 Herbig-Haro objektumot is.
Az M 78 könnyen megtalálható, körülbelül 3°-kal északkeletre a Zeta Orionistól (Alnitak), az Orion-öv legkeletibb csillagától. Az M 78 vizuálisan egy halvány üstökösre hasonlít, egy nagyon halvány, kb. 8′ x 6′ méretű ködfolt. Kisebb távcsövekkel feltűnően jól látható, és láthatóvá válik a két világító csillag, amelyek kettős magként jelennek meg a tömör “üstökösfejben”. A köd délnyugati irányban legyezőszerűen szétterül, és egy halvány üstököscsóvát sejtet.
A fotó feldolgozása egyszerre volt nagy élmény és nagy küzdelem. Élmény önmagáért. Ahogy a bevezetőben leírtam, közel áll hozzám az objektum, mégsem tudtam az elmúlt 15 évben megfelelő képet készíteni róla. És küzdelem, mert egyrészt az Oriont csak a delelése körül fotózom az elérhető legjobb égminőség miatt (tehát nem túl sokáig tudom). Másrészt pedig azért, mert feldolgozni nagyon nehéz volt. Rengeteg a részlet, amit a nagy távcső ad, de ugyanezért rengeteg a hibalehetőség is. Rám egyébként is jellemző volt egyfajta bohém képfeldolgozás a múltban (inkább az összehatás érdekelt, mint a részletek maximális pontossága). Ezt kis felbontású képeknél nagyobb probléma nélkül el lehetett játszani. Azonban itt nincs az az alibi lehetőség, mint a kicsinél. De ez édes nehézség, csak hozzá kell nőjek. Itt a téma minden kis szegmense látszik. Sokkal nagyobb az önfegyelem igénye. Be is vezettem egy új megoldást, Váradi Nagy Pál barátom ugyan nem mélyégfotós, de roppant jó szeme van minden digitális hiba kiszúrására. Ő az, akivel véleményeztetem a képet és hiba esetén (amit ő jellemzően talál) szépen visszamegyek és nekifutok újra. Most is így történt, de a végeredmény miatt megérte.