Annak apropóján, hogy lassan talán elbúcsúzom a fő kamerámtól, az idei fő projektjeim, az elkészült planetáris-ködök 1:1 méretarányú tablóját megosztanám veletek. Szerintem csodálatos égi objektumok ezek, kell nekik a nagy távcső. Ebben a gyűjteményben összesen 108 órányi expozíció időt láttok, 4 többé-kevésbé ismert planetáris köd talán új arcát mutatom meg. A Jones-Emberson 1 egyedi és csodálatos világa talán a legkevésbé ismert. Hatalmas, mint egy kozmikus nagyító: a mögötte lévő galaxisokkal együtt varázslatos világ. A két Messier-objektum jól ismert, de külső régióikat ritkán örökítik meg. Az NGC 40 egy apró ködösség, amit a mögötte lágyan hullámzó szupernóva-maradvány tesz igazán különlegessé.
A Jones-Emberson 1 a Hiúz csillagképben található – bár nem könnyű feladat a felkeresése, nekem Goto nélkül nem is ment volna. A legközelebbi fényes csillag ennek ellenére nem is a Hiúz része: a Muscidá oldaláról lehet megkísérelni a megkeresését.
Jones-Emberson 1
A Jones-Emberson 1 planetáris-köd története 148 évvel azelőtt kezdődött, hogy Rebecca Jones és Richard Emberson – a Harvard Obszervatórium munkatársai – észlelték volna a Lynx csillagképben. Valójában William Herschel már 1790-ben járt ezen a tájékon: a 27 Lyncistől 2½°-kal északnyugatra kis ködös fényfoltot észlelt. Továbbment anélkül, hogy észrevette volna a második, ennél is halványabb fénylést a közelben. 66 évvel később William Parsons, Rosse grófja már azonosította ezt az objektumot a hatalmas méretű, „Leviathan” nevű reflektorával. NGC 2474 és NGC 2475 néven, halvány elliptikus galaxisként katalogizálták őket. Azonban ezzel nincs a történetnek vége. 1939-ben Jones és Emberson a Harvard College Observatory Bulletin augusztusi számában publikáltak egy tanulmányt, amelyben bejelentették, hogy egy nemrégiben készült fotólemezen felfedeztek egy halvány ködgyűrűt a két galaxis körül. Azonban kiderült (igaz jóval később), hogy az észlelésük ugyan valós, de az azonosításuk tévedés volt. 40 évvel később Nancy és Ronald Buta – a McDonald Obszervatórium munkatársai – rájöttek, hogy Jones és Emberson egyáltalán nem az NGC 2474-et és 2475-öt fényképezte. Ehelyett egy szokatlan planetáris ködöt fedeztek fel fél fokkal északabbra, amelyet korábban még soha nem láttak.
A Jones-Emberson 1 a rendhagyó felfedezés története mellett a planetáris-ködök családnában is egyedinek számít. A képen persze felfedezhető az ezekre az objektumokra jellemző gyűrűs szerkezet. Ami azonban furcsává teszi, az a két fényesebb lebeny, amelyeket egymással szemben lévő halvány ködös ívek kötnek össze. Ez a szokatlan szerkezet miatt kapta a Fejhallgató-köd becenevet. Számos vizsgálat után a különleges forma okai között a kutatók felsorolják a központi csillag forgásszögét illetve azt, hogy ennek a fehér törpének van egy társcsillaga is. Földtől becsült távolsága 1600 fényév. Felületi fényessége roppant alacsony, 18.6 mag. Csak összevetésül: a múltkor fotózott M97 a leghalványabb planetáris-köd a Messier katalógusban, ennek ellenére több, mint 6 magnitúdóval fényesebb a Jones-Emberson 1-nél.
A Gyűrűs-köd
Az egyik legismertebb Messier objektumot, a címadó M57-et nem Messier fedezte fel.1770-ben akadt rá Antoine Darquier de Pellepoix francia csillagász. Élesen elhatárolt, halvány, korong alakú jelenségnek írta le, amelyet a Jupiter bolygóhoz hasonlított, ennek nyomán nevezte el az ilyen objektumokat planetáris ködöknek William Herschel. Kis távcsövön keresztül valóban alig látszik nagyobbnak, mint a Jupiter korongja. Nagyobb távcsövekben térbeli élményt nyújt, magam is számos alkalommal gyönyörködtem benne. Az egyik legkedvesebb emlék: Márki-Zay Lajos barátom gyulai csillagvizsgálójában a nagyszalontai Kulin György csillagász szakkör táborozó fiataljaival, Baráté Leventével együtt, jónéhány évvel ezelőtt.
A köd elliptikus, leghosszabb és legrövidebb átmérője 74, illetve 62 ívmásodperc Carl Wirtz vizuális mérése szerint. Fényképen már a nagytengely nagyobbnak látszik. Központi csillaga vizuálisan nehezen észlelhető, magnitúdójára is eltérő becsléseket olvastam. Barnard 14.1-et, Heber Doust Curtis 15.4-et kapott rá. Fotografikusan 14 magnitúdós. Felfedezése is későbbi, mint a ködösségé: 1800-ban fedezte fel Friedrich von Hahn, német csillagász. Magyar vonatkozású eredmény, hogy Gothárd Jenő volt, aki 1886-ban először lefényképezte. Ahogy a legtöbb planetáris köd esetében tapasztalhatjuk, a távolságát sokáig bizonytalanul határozták meg. Végül 1997 és 1999 között a Hubble űrteleszkóp segítségével, háromszögelés útján 2300 fényévre becsülték. A kora igen fiatal, több adatot is találtam, 8 000 és 20 000 év közöttre teszik.
A Bagoly-köd
A Bagoly-ködöt Pierre Mechain fedezte fel 1781-ben, és Messier még ugyanabban az évben felvette a katalógusába. William H. Smyth admirális 1844-ben sorolta először a planetáris ködök közé. A Bagoly-köd elnevezés Lord Rosse-ra vezethető vissza, aki 1848-ban rajtolta le a távcsőben látható objektumot és bagolyhoz hasonlította… William Huggins 1866-ban spektrumának megfigyelése alapján ismerte fel gáznemű jellegét.
A Bagoly-köd a Messier-katalógus egyik halványabb objektuma. Mint gyakran a planetáris ködök esetében, a Bagoly vizuálisan (9,9 mag) jelentősen fényesebb, mint fotografikusan (kb. 12 mag), mivel fényének nagy része zöld színképvonalban terjed. Az objektum korongjának méretei 3,3′ x 3,4′ – nagyobbak, mint a Jupiteré -, de nagyobb távcsövek szükségesek ahhoz, hogy megpillantsuk a bagolyszemekre utaló két belső ovális alakzatot. Az egyik legösszetettebb ismert planetáris köd. A központi régióban is erős a Ha és OIII gázok jelenléte, ennek arányos feldolgozása nem volt kis munka. A központi részt egy rendkívül halvány, alacsonyabb ionizációjú halo veszi körül.
Az M 97 távolsága bizonytalan; a becslések 1300 és 12 000 fényév között mozognak, a 2600 a legvalószínűbb érték. Ebben a távolságban a köd átmérője körülbelül 2 fényév lenne. Tömegét 0,15 naptömegre becsülik, míg 16. magnitúdós központi csillagának tömege körülbelül 0,7 naptömegű. Nagyjából 6000 évvel ezelőtt keletkezett.
NGC 40 és CTA 1
Az NGC 40 figyelemre méltó planetáris-köd, kétpólusú szerkezettel rendelkezik: lebenyei szimmetrikusan, ellentétes irányba húzódnak, egyfajta sajátos masni formát alkotva, ami valószínűleg a csillag fejlődése során a csillagszél és a mágneses mezők összetett kölcsönhatásából ered. Felfedezője William Herschel, 1788. november 25-én, a 18″-es távcsövével akadt rá. Az NGC 40 központi csillaga egy nemrég kialakult proto-fehér törpe, amelynek felszíni hőmérséklete körülbelül 50 000 K. A köd körülbelül 3-4000 fényévre van tőlünk, és átmérője körülbelül 1,2 fényév. 30 000 év múlva az NGC 40 elhalványul, és csak egy körülbelül Föld méretű fehér törpecsillag marad utána.
A fotó lágyan hullámzó hátterét adó objektumot 1960-ban az Owens Valley Obszervatórium egyik rádióteleszkópját használva fedezte fel D. E. Harris és J. A. Roberts, rádióforrásokat vizsgálva. „Halvány sugárzási nyomvonal. Valószínűleg egy szupernóva maradvány” – iktatták. A CTA1 a Cassiopeia csillagképben található, mintegy 4600 fényévre a Földtől, középpontjában egy 316,86 ms periódusú gamma-pulzár található. Ez egyébként igen különleges és egyedülálló osztály, az úgynevezett „sötét pulzárok” (forgó neutroncsillagok, amelyek kizárólag nagyenergiájú sugárzás formájában bocsátanak ki impulzusokat) közé tartozik. A szupernóva-maradvány korát 10 000 évre becsülik.
A planetáris köd gázból és plazmából álló burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik, az életük vége felé ledobott gázfelhőből. Elnevezésük a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz hasonlító formájukból ered. Valójában semmi közük a bolygókhoz; csillagokból kilökődött anyagból alakulnak ki. A világegyetem többi objektumához képest nagyon rövid életűnek számítanak; alig néhány tízezer évig léteznek, a Tejútrendszerben jelenleg kb. 3500 darab ismert, közülük alig 50 gömbszimmetrikus alakú. A planetáris ködök nagy jelentőségűek a csillagászat számára, mivel a kialakulásuk, életük és haláluk során lejátszódó folyamatok vizsgálata segíti a kozmosz fejlődésének megértését. A planetáris köd a legtöbb csillag fejlődésének végső állomása.
A tabló 108 óra expozíció eredménye. A képekről külön-külön olvashattok a hozzájuk tartozó aloldalakon:
- Jones-Emberson 1
- Messier 57
- Messier 97
- NGC 40