Alkalmas -e egy kiváló holdkamera mélyég felvételekre?

Érdekes felkérést kaptam a németországi Bressertől. A tavalyi sikeres együttműködést követően elküldték az új, abszolút belépő kategóriájú Explore Scientific kamerát. Ez a kis kamera amolyan mindenes, vezetőkameraként is használható. Nem drága, ezért nem láttam értelmét valami nagy távcsővel tesztelni, a kis 150/600-as Newtonnal készítettem vele képeket. A Sony új, pár éve megjelent IMX485 Exmor back-side illuminated CMOS szenzora található benne, 8.3 MP felbontással , de meglehetősen sajátos, 11.14 x 6.26 mm szenzormérettel, nagyon jó érzékenységgel és alacsony zajszinttel. Nyilván a nagy mélyég kamerákkal nem veheti fel a versenyt, de nézve ennek az érzékelőnek a képességeit, egyáltalán nem kell lebecsülni. A képek tesztképek, rövid sorozatok (pár órásak), szándékosan kistávcsővel fotózva.

A kameráról

A kamerában a már említett IMX 485 szenzor található. Nem egy tipikus mélyég modell, inkább bolygó- és vezetőkamera, 1/1.2″(11.14×6.26) méretű érzékelővel, 8.3 MP felbontással, háttérvilágításos technológiával. Erről érdemes egy picit bővebben megemlékezni, mert az új asztrokamerák már ezzel a megoldással érkeznek. A korábbi modellek (illetve a jelenlegi olcsóbb variánsok) esetén – a chipek gyártástechnológiája végett – a fényt fogadó receptorok alulra, a vezetékrétegek alá lettek elhelyezve. Azaz a fény érkezési útjától a legtávolabb, épp a nem ideális oldalra. A „back-illuminated”, avagy hátulról megvilágított (BSI, vagy BI) szenzorok azonban a lapkák másik oldalán helyezkednek el, a receptorok oda kerültek, ahová valók: legközelebb a beeső fényhez. Előnyük: jobb fényhasznosítás, mivel a képfelbontás növelésével egyre kisebb pixelek egyre nagyob részét fedte el a vezetékezés – ami így már nem probléma. Hogy érthető legyen a nyereség: a korábbi szenzorok fényhasznosítása 30-80% között mozgott, míg ezen új modellek eredményessége közel 100%. A kamera már csak a ventillátoros hűtés miatt is jóval testesebb, mint a klasszikus vezetőkamerák, jól csatlakoztatható hozzá 2″-os kómakorrektor (az Explore Scientific f/4-es, remek rajzolatú komakórrektorát kaptam hozzá).

A tesztelt kamera nem rendelkezik aktív hűtéssel, csak simán egy ventillátor látha el a levegő mozgatását. Ennek ellenére – ahogy ez a tesztképeken is látszódik – meglepően jól szerepelt mélyűr felvételekkel is. Igaz, télen fotóztam 0 fok körüli hőmérsékleten. Jó teljesítményt nyújt gyenge fényviszonyok között, a legújabb, Sony által fejlesztett alacsony zajszintet biztosító pixeltechnológia alkalmazásával ez az érzékelő jóval teljesítményt ér el, mint a korábbi hasonló modellek. Maximum 12 biten képes dolgozni, itt az átviteli sebessége 60fps, ami a bit értékről lemondva 90fps-ig növelhető. Mivel nem Hold-, vagy bolygófotót kértek tőlem elsősorban, ezért ez a kérdés nem volt releváns, hosszú expozíciókkal dolgoztam. A picuri érzékelőnek nem láttam hátrányát (persze figyelembe véve a pixelméretét, rövid fókuszú kistávcsővel dolgoztam minden képnél), leszámítva a rendkívül szűk átfogást. Szokni kellett az APS-C és a 4/4 képarányok utáni egészen széles képkivágást is. Ugyanis ez az érzékelő mind méretében, mind arányaiban szokatlan a hagyományos fotós arányokkal dolgozók számára. Mutatom (a világoszöld a mi lapkánk):

 

Már az első képeknél kiderült, hogy erős felfényesedést produkál a peremszéleken, amit csak jó minőségű (és elégséges) dark képekkel lehet kompenzálni, de azzal gyakorlatilag majdnem teljesen eltűnik. Ha nagyon görbézzük a képet, némi nyomát érezni, ezt utómunkával lehet kezelni. Példa a felfényesedésre, a dark képre és a darkkal kezelt eredményre:

 

Első tesztkép: Orion-köd

Expozíciós idő: 36 x 360 + 20 x 60. Az Orion-köd (M42–M43, NGC 1976) két fényes csillagközi gázfelhő az Orion csillagképben, nagyon közel egymáshoz, részben egybefolyva. Valójában egy objektum, amelynek egy részét sötét felhő takarja el. Sőt, mindkét felhőrész egy hatalmas kiterjedésű halvány ködtenger legfényesebb része csak. Látszólagos fényessége 4 magnitúdó, ezért szabad szemmel is látható; halvány csillagnak tűnik az Orion öve alatt, emiatt a környező csillagokkal együtt Orion kardjának is nevezik. Igazi szépsége azonban távcsövön át, vagy még inkább a hosszú expozíciós idejű fényképeken mutatkozik meg. A felhő mélyén új csillagok születnek az összesűrűsödő gázból, látható egy fiatal csillagokból álló halmaz is: a Trapéz. Az Orion-köd centrális sűrűsödése nem idősebb 30 000 évnél. Félezernél több változócsillag van a ködben és környezetében.

Második tesztkép: NGC 457 - Bagoly-halmaz

Expozíciós idő: 20 x 360. Az NGC 457 egy nyílthalmaz a Cassiopeia csillagképben. A Messier-katalógusban nem szerepel, ellentétben a hozzá közeli, kevésbé látványos M103 nyílthalmazzal. William Herschel fedezte fel 1787. október 18-án. Igen fiatal csillagcsoport, körülbelül 100 csillaga fényesebb, mint 13 magnitúdó, de közülük csak körülbelül 60 van halmaztagként azonosítva. A csoport átmérője 30 fényévre (2,84·1017 m) tehető; figyelembe véve az összfényességet és a halványabb csillagok jelenlétét, a halmaz valójában akár több ezer csillag otthona is lehet. A halmaz legfényesebb tagja a φ Cas, egy M0 típusú vörös óriás 5m látszó és –5,2m abszolút fényességgel. Luminozitása 10 000-szerese a Napénak. Igencsak felkeltette a tudósok figyelmét, egy a halmaz nyugati szélén fellelhető F0 spektrumú csillag, 9300 fényéves távolságát figyelembe véve az egyik legnagyobb luminozitású csillagnak kell lennie, meghaladva még a Rigelt is. Abszolút fényessége (–8,8m) a Napénak 275 000-szerese. Bár nincs bebizonyítva hogy tag, a halmaztagságot alátámasztja több tényező is. A radiális sebesség mérések, a polarizációs vizsgálatok, valamint a mérhető sajátmozgás hiánya, s a csillag színképe, amely egy nagy fénykibocsátású szuperóriásé. Feltételezhető, hogy a HD 7902 csillag is tagja a halmaznak , ennek az abszolút fényessége -6,8m. Kora megközelítőleg 20 millió év. A halmaz 32 km/s sebességgel közeledik felénk. Egy 15 cm-es távcsővel 60-70 csillagot is megfigyelhetünk felületesen, bár a halmaz igazi szépségének megetekintéséhez már egy 20–25 cm-es távcsőre van szükségünk. Ennél nagyobb távcsövekkel sok narancs és néhány vörös csillag látszik. A halmazt észlelők általában T vagy kereszt alakúnak látják.

Harmadik tesztkép: M33 - Triangulum-galaxis

Expozíciós idő: 36 x 360. A Triangulum-galaxist valószínűleg Giovanni Batista Hodierna fedezte fel 1654 előtt – ekkor még egy objektumba foglalva a közeli NGC 752-vel. Az önnálló “újrafelfedezése” Charles Messierhez köthető, aki 1764-ben a 33-as katalógusszámot adta az újonnan megtalált objektumnak a híres gyűjteményében. A pretávcsöves időkből viszont nincs nyoma az észlelésének, ami nem meglepő. Igen sötét égen – a legjobb szeműeknek is inkább csak elfordított látással – észrevehető halvány felfénylésként, tudni kell, merre keressük, hogy azonosítható legyen. Az M33 volt az első “spirális-ködként” definiált objektum, ami a híres arisztokrata csillagászhoz, William Parsonsonhoz, Rosse harmadik earljéhez köthető. A galaxis karjaiban számos fényes ködösség azonosítható. A legfényesebb és legnagyobb ezek közül a jobb felső sarok irányában található NGC 604. Ám számos kisebb is kapott katalógusszámot: 588, 592. 595 az NGC gyűjteményben, míg 131, 132, 133, 134, 135, 136, 137, 138, 139, 140, 142 és 143 az IC katalógusban található meg. A galaxis gömbhalmazokat is tartalmaz, de ezek már elsősorban az asztrofotókon azonosíthatóak. A galaxis távolságát már meglehetősen rég próbálják meghatározni, de az elmúlt 20 évben ez elég sokat változott. 2004-ben 2.3-2.4 millió fényévre tették, ám a távolságmérés fejlődésével ez azérték mára nagyjából 3 millió fényévnél tart. Fogadjuk most ezt el valós értéknek – míg nem jelentkezik pontosabb megoldás. Az M33 átmérője igen nagy, meghaladja az 50 000 fényévet. Ez egyébként nagyjából a Tejútrendszer fele. 30-40 milliárd napot foglal magába, ami nem kevés. Persze a Tejútrendszerünk 200-400 milliárdjával szemben ez a hatalmas szám is kisebbnek tűnik. Nem beszélve az Andromeda-galaxis 1 billió csillagáról…

A fényképek készítéséről

A fényképek két éjszaka alatt készültek el, mert a kamerával ezt megelőzően voltak gondjaim. Nem volt jó a driver, amit kaptam hozzá, emellett elég fura jelenséget produkál: az expozíció növelésével a hisztogram a 0 felé mászik el, amit a biassal tudok kompenzálni csak. Meg lehet találni a jó értékeket, de több éjjelem elment, mire rájöttem a megoldásra. Ezért végül nagyon kevés valódi éjszakám maradt a képekre (gyakorlatilag kettő). Így rövid, célzott sorozatokkal dolgozam, emiatt választottam fényesebb objektumokat. A rövid összexpó ellenére szerintem ez a pici kamera meglepően szépen dolgozik!

Negyedik (utólagos, kiegészítő) tesztkép: Hold

Megmondom őszintén, továbbra sem vagyok túl járatos a Hold fotózásában – ez a harmadik Hold fotóm az elmúlt 10 évből – és a felszerelés is mélyűrre van, de a kameratesztet kérő Bresser a mélyűr felvételek mellett Hold képet is kért az új kicsi Explore Scientific kamerával. Ezért tegnap készítettem egyet. Nem volt túl nyugodt a légkör, de még határeset. A kép a mélyeges 300/1200 távcsővel készült, aminek a központi kitakarása nagy, ezért nem épp kontrasztos holdfotózásra való. De így is látszik, hogy a kamera igen jó erre a célra.

A felvétel adatai

  • Objektumok
  • M42
  • NGC 457
  • M33
  • Dátum
  • 2021.12.
  • Helyszín
  • Balatonalmádi
  • Expozíciós idő
  • 36 x 360 + 20 x 60 (M42)
  • 20 x 360 (NGC 457)
  • 36 x 360 (M33)

A felszerelés

  • Távcső
  • 150/600 Newton távcső
  • Mechanika
  • Fornax 52
  • Kamera
  • Explore Scientific 4K Astrocamera
  • Korrektor
  • Explore Scientific HR Coma Corrector
  • Szűrők
  • Optolong UV/IR
  • Vezetés
  • QHY5L-II