IOAA 2019 interjú

Amatőrcsillagászattal már tinikoromban, életem első távcsövét még a szülői házban kaptam. Ez az érdeklődésem változó intenzitással, de elkísért a harmincas éveim elejéig, mikor az első asztrofotós felszerelésem vásároltam meg. Akkor jöttem rá arra, hogy az általam addigra már komolyabban elsajátított természetfotózás és a világűr észlelése egy csodálatos hobbiban kapcsolható össze.

Mielőtt az asztrofotókat látva bárki belevág ebbe a hobbiba, mindenképp fontolja meg azt, hogy a fotográfia ezen ága nem ad gyors sikert. Az eredményekért komolyan meg kell dolgozni. Sok-sok munkaórát kíván egy kép, ezt megelőzően pedig számos olyan ismeret elsajátítását, ami türelmet, elszántságot, sőt, egyfajta szakmai alázatot is igényel. Gyönyörű elfoglaltság ez, de az árát meg kell fizetni – előre. Ám ha valaki kész az asztrofotográfiát nem a mai közösségi oldalak ritmikájának tükrében, hanem akár egy egész emberöltőt kitöltő mély elfoglaltságként szemlélni, akkor nem az évenként 10-20 elkészíthető képben méri majd ezt a tevékenységet. Akkor megérti, hogy az ég alatti munka minden botladozásával, a képek feldolgozásának összes munkafázisával együtt ez egy nagyon összetett, de igen szép elfoglaltság. Lelassít a mai világ normájához képest, de jól van ez így.

Emellett kifejezetten ajánlom, hogy az első felszerelés összeállítása is alapos utánajárást követően történjen meg. Nagyobb befektetést igényel, nem érdemes elkapkodva indulni, hisz hosszú évekre vásárlunk eszközöket.

A büszkeség nem a legjobb szó a képekkel kapcsolatos érzéseimre. Sokkal inkább emlékek, élmények, a készítés alatt megfogalmazott tapasztalatok, vagy épp gondolatfoszlányok kötődnek egy-egy fotóhoz, mint a büszkeség. Hisz ahogy említettem, ezeknek a fotóknak az elkészítése sok, akár 20-50 munkaórát is igénybe vesz. Ennyi idő alatt pedig sok minden történik, sok élmény, tapasztalat – legyen az épp kudarc, vagy siker – kötődhet az adott fotóhoz. Így van nagyon erős érzelmi kötődésem életem első komolyabb képeihez, vagy épp az első namíbiai csillagászati expedíción megörökített témákhoz. Ahol minden egyes kép felidézi az életemben először látott, egészen elképesztő baktérítői égbolt csodáját. De a megélt nehézségek is tartalmat adnak egy képhez: a harmadik afrikai úton tapasztalt sok gond után elkészült déli Tejút mozaik is sok mindenről mesél számomra.

Sok elismerés járt ezzel a hobbival az utóbbi 10 évben, amiért természetesen hálás vagyok. De ezek értéke, helyesebben általában, a versenyek és díjak értéke átrendeződött bennem már. Az ég alatti munkának rendre átélt izgalmát, az új képek előhívásának örömét már többre tartom, mint bármilyen elismerést. Ha mégis ki kellen emelni egyet, az mindenképp életem első nemzetközi sikere: 2012-ben a Greenwichi Királyi Obszervatórium által kiírt Astronomy Photographer of the Year különdíjával ismertek el newcomer kategóriában. Akkor az esélytelenek nyugalmával pályáztam erre a nagy versenyre a magam egyszerű felszerelésével. Soha előtte magyar asztrofotóst nem díjaztak ezen a versenyen, így én is csak lelkesen figyeltem a nagyívű díjkiosztó gálát – online, otthonról, kvázi a partvonalról. Aztán hirtelen beolvasták a nevem, méltatták a képem és megfordult körülöttem a világ. Egyszerre egy olyan klub tagja lettem, ahova korábban soha nem gondoltam, hogy bejárásom lesz. Nagyon sokat jelentett, hogy az értékelésben kiemelték, a kifejezetten egyszerű felszerelés ellenére lett művészi a fotó, amivel indultam. Mivel számomra az asztrofotográfiában fontos a tudományos képalkotás mellett a képalkotás értéke is, az óriási megtiszteltetés mellett ez kifejezetten megerősítő visszajelzés volt és így meghatározta a későbbi munkáim alapértékeit is.

A személyes aspektusa: számomra a világűr csodája nem öncélú. Mindenképp mutat Valakire, aki még ennél a lenyűgöző, majdnem végtelen univerzumnál is mérhetetlen nagyobb. Illetve a mai, egyre inkább elidegenítő világban az éjszaka kibomló kozmosz nagyszerűsége egészen közel húz a természethez. De ezt úgy teszi, hogy önmagam szerepe már csak a méretek miatt is átértékelődik. Az ego súlya egy ekkora, lüktető világegyetem mellett szükségszerűen csökken. És ez szerintem nagyon egészséges hatás…

Ahogy az asztrofotográfiában, úgy a légifotózásban is vonz a mindennapokban nem látott, vagy épp nem úgy látott témák bemutatása. A csillagászati felvételeken olyan távoli objektumok jelennek, amiket egyébként szabad szemmel soha nem láthatunk. A drón segítségével ugyan jól ismert témák jelennek meg a képeken, ám olyan szemszögből, ahogy azokat soha nem láthatjuk. Ezt mindenképp nagyon izgalmasnak tartom. Emellett ahogy az asztrofotográfiában, úgy a légifotózásban is vonz a látszólag ingerszegény témákból kibontható képi feszültség. Egy csillaglánc, egy jól komponált csillagköd, vagy galaxis halmaz megfelelően megörökítve lehetőséget ad képi dinamika bemutatására. Egyfajta mozdulatlan mozgásnak mondanám azt, amit keresek – akár az űrben, akár a levegőben. A drónnal is kifejezetten minimál képeket készítek, ám olyan dinamikával próbálom, ami behúzza a szemlélőt. Ebben is hasonló a két világ – az űrfotóé és a légifotóé.

Elsősorban mélyég fotós vagyok, ezért a bolygók inkább a vizuális észleléseim alatt kerülnek a figyelem középpontjába. A válaszom egyértelműen a Szaturnusz. Mikor először láttam a saját kis távcsövemben a kilencvenes években, a későbbi feleségemmel közösen észlelve egy hideg hajnalon, egészen beleborzongtam a szépségébe. Lenyűgözőnek tartottam – és ez máig is így van – hogy a Földről, egy kis ember egy még kisebb távcsővel valami hozzá képest hatalmasat nézhet, láthat élőben. Ami szabad szemmel látszólag csak egy fényesebb csillag, az a távcsőben teret kap. A bolygó, a gyűrű körülötte: meghatározó élmény volt. Ma már a saját csillagdámban, jóval nagyobb távcsövekkel észlelve, de rendre átérzem ezt a csodálatot. Mind a teremtés ezen gyönyörű tagja, mind a teremtő irányában.